Másnapra korán kértük a reggelit, így nyolckor már a kilincsünkön fityegett a négy csomag olasz croissant. Gyorsan felfaltuk, felöltöztünk, hátizsákokba gyömöszöltünk ezt-azt, magunkhoz ragadtuk a kölcsön 7 méteres pecabotunkat (köszönet érte Röfikének) és 60 forintos jegyárért elklimásbuszoztunk az ingyenes minibuszig, ami elvitt minket a Tirana fölé magasodó Dajti-hegy lábához, ahonnan a felvonó indult. A felvonóval 17 perc alatt felrepültünk a hegy tetejére. Sejthető mód, Anna kevéssé volt elragadtatva az utazástól, az viszont meglepett, hogy Zsófi hihetetlenül felszabadultan forgolódott, nézelődött, egyáltalán nem zavarta a mélység, sem az, hogy egy (haj)szálon függ az életünk.
Fönt aztán rögvest kiszúrták a játszóteret, én meg észrevettem egy csobogó mellett, árnyékot adó fák alatt elhelyezett asztalt, így amíg a férjem elvonult, hogy a hegy oldalában kíváncsi albán tekintetektől övezve összehozzon néhány rádiós összeköttetést, addig mi nők békésen múlattuk az időt. A lányok felfedezték a hordós-futós játékot, ami az én gyerekkoromban minden játszótéren megtalálható volt, manapság azonban valahogy nincs divatja. Nem is értem, hiszen anno minket se lehetett róla lehorgászni és a Nők is mérföldeken át hajtották maguk alatt a szerkezetet. Amíg ők edzettek, én puhány mód élveztem a csobogást, a csendet, a harapható levegőt és a tejeskávémat. Órákig képesek voltunk hódolni ezeknek a tevékenységeknek, majd dél körül kezdtünk megéhezni.
A Dajti-hegy étterem privilégiuma két intézmény között oszlik meg. Egyrészt a teleferico végét jelző Belvedere szállóban étkezhetünk, vagy választhatjuk a csodás örökpanorámás Ballkoni Dajtitban való ebédet. Mi ez utóbbiba vonultunk el, ahol a Nők boldogan figyelték, ahogy a piros kabinok belevesznek a messzeségbe.
Ebéd után még egy kaland várt ránk. A férjem javaslatára felfedeztük a szállóban elrejtett moving bar-t, ami egy igen elmebeteg, de épp ezért vonzó dolog. A piros fotelekkel teleszórt mozgó körön helyet foglalva, a Nőket a rögzített bárszékeken felejtve hamar láthatóvá vált a mozgás. Mire a kávénk feléhez értünk, a Nők már kikerültek a látóterünkből, ami nagy örömükre szolgált. A pincértől azt is megtudtuk, hogy a bár sebessége elég széles spektrumon állítható. Lehet másfél órás andalgást rendezni, de akár 24 perces derbiben is megtekinthető a körpanoráma.
Egy kis technikai szünetet követően (biztonsági okokból hűtik a felvonó aljában lévő motort) visszaszálltunk egy piros kabinba és lelengtünk Tiranába. Itt újabb randevú következett. Pontosabban dupla randit szerveztünk. Egyrészt Ildikóékkal találkoztunk a Taiwannál, másrészt ide hívtuk a férjem egyik rádióamatőr ismerősét.
Hogy mi is az a Taiwan? Egy nagyon érdekes képződmény, amelyből állítólag minden nagyobb városban volt egy Hoxha idején. Ezekben a komplexumokban lehetett esküvői vacsorákat tartani, nagyobb ünnepeken ebédelni. Épp ezért a váltás után a legtöbb város gyors ütemben lerombolta ezeket az intézményeket, Tiranában azonban áthangolták az új kor követelményeinek megfelelően és most megannyi étterem, bár és cukrászda található a parkban elterülő komplexumban.
A park azonban csak néhány évvel ezelőtt vált újra parkká. Addig házakkal, bódékkal volt tele, akár csak egész Tirana. Engedély nélküli bodegák tömege takarta a folyót, a város nagyobb útjain is szép számmal voltak ilyen bódék. Ildikó mesélte, hogy a tiranai polgármester által elrendelt tisztogatások után vált újra rendezett várossá Tirana, ezek után váltak végre parkká az addig csak teleknek számító területek. Az összes illegális házat, bódét ledöntötték, kivéve egyet, amiben egy vérbosszúra váró fiú lakott. Az ő védelmében a házat meghagyták és csak mostanában került sor a lebontására.
A vérbosszú talán az, ami mindenkinek eszébe jut Albániáról. Az ősi szokásjog, a szemet-szemért elv, a házakban rejtőző férfiak, a helyettük dolgozó, sokszor férfivá avanzsáló nők. Hoxha ideje alatt szigorúan büntették a vérbosszút, de a rendszer leáldoztával a régi sérelmek és szokások újra előkerültek. Hallottunk Skodrában meggyilkolt papról (ami alapvetően szabályellenes) és arról is, hogy hogy ment a találgatás, amikor a nyílt tiranai utcán legyilkoltak egy utast a sofőrjével együtt. Az egész város azt találgatta vajon melyikük volt a soros.
Amíg ezeket a történeteket hallgattam Ildikótól, a lányaink boldogan fagylaltoztak, egy számunkra furcsa (Ildikó szerint errefelé elit) állatboltban kiélték magukat, majd az est végén egy mostanában divatos kreperiában nagyobb adag csokis-kókuszos-ananászos palacsintát tüntettek el. A hosszú és eseménydús nap után kimerülten estünk be az ágyba.
No comments:
Post a Comment