Byllis

Orikumba való érkezésünket követően belevágtunk az igazi pihenésbe. Hullámlovaglás, kagylógyűjtés, kőosztályozás vált a napi fő tevékenységünkké, na meg a kóbor kutyák, macskák elkeresztelése. Ennek a hobbinak már tavaly is hódoltunk. Tiranában is, itt vidéken is nagyon sok a kóbor állat, illetve azok, akik a munkaidejük (birkaterelés, nyájőrzés) lejárta után önsétáltató üzemmódba kapcsolva élik társadalmi életüket. Az így utunkba kerülő jószágokat rendre elkereszteljük. Így aztán az utóbbi napokban sok Rühöske, Koszoska, Csúnyácska, Félőske, Laposka, Rövidlábúka kapott új nevet általunk.

Amikor már túl sokat henyéltünk a parton, a lila kisvödör is színültig megtelt kagylóval és levélnehezéknek való kövekkel, sőt már idegen kutyát sem vet elénk a sors, akkor felkerekedünk és kicsit járjuk a környéket. A tavaly az összes szállásunkhoz közeli célpontot kilőttük, így most kicsit távolabbi, de a déli országrészhez tartozó csodákra vadásztam a neten. Voltak egyértelműen megtekintendő elemek, de Byllisről például egy blogon található csodás fotó alapján szereztem tudomást.

Az internetnek hála nagyon hamar mindent tudtam a helyről, így aztán a pihenések közé igazított kirándulásaink egyike ide vezetett.

Az ország hegyes mivoltának köszönhetően a légvonalban hozzánk közel eső Ballsh városát közel 3 órás zötykölődés után értük el. Igaz, az ügyesen eldugott vadiúj vlorai autópályán szinte hasítottunk Novosele-ig, de onnan lépésben haladtunk. A dolog ennél rosszabbá már csak akkor vált, amikor a rossz utat ellensúlyozó gyönyörű táj egyszer csak félelmetes szagokat kezdett árasztani. Első körben lebénultam a tudattól, hogy lyukas a tank, aztán láttam, hogy szapora fémgémek szivattyúznak valamit itt-ott a lankák tövében. A Hoxha által megálmodott, klasszikus szocialista országkép maradványaként, egyfajta mementóként Ballsh környékén még mindig termelnek ki olajat. Valószínűleg megérheti, mert szép házak épülnek az út mentén, az emberek kint kávézgatnak és nem menekülnek fejvesztve ebből a szagból. Mi az út adta lehetőségekkel élve, hússzal húztuk a csíkot a szagoktól terhes völgyből, hogy egy méretes hegyre felcsavarodva elérjük Ballsh-t, az egykori Byllis utódját. Itt hosszan keringve leltünk egy pizzériát és alaposan beebédeltünk.

Az albánok pizza ügyben verhetetlenek. Semmi extrát nem tesznek ezzel az étellel, csupán úgy készítik el, ahogy kell. S ez épp elég ahhoz, hogy a legeldugottabb albán falu pizzája is verje a belvárosi szuperolasz éttermeink tésztáit. Vékony, kemencében sült tészta, pont annyi paradicsomszósz, amennyi szükséges és pont annyi feltét, amennyi kell. A vérükben van.

A csodás pizza után hosszas kérdezősködésbe kezdtünk, hogy kiderítsük, hol bújik az illírek városa. A falu legelején ugyan díszelgett egy barna, amolyan históriai szempontból érdekes helyeket jelző tábla, de az általa javasolt balra fordulást a balra nyíló utcák hiánya némileg akadályozta. Így aztán többszöri városnézéssel egybekötve, kézzel-lábban kérdezve és magyarázva megleltük a helyes utat, ami tényleg egy balra nyíló utca volt, igaz a város másik végén. Az addig megszokott aszfaltos út itt kifutott alólunk és nagyméretű murvának adta át helyét. A kezdeti egyenesen történő zötyögést egyszer csak szerpentines köves út váltotta fel, (az utat itt is nehezen leltük, a rommező melletti kávézó feltehetően forgalomnövelési célzattal eltávolította az útjelző táblákat) majd egy adott pontnál az önmagát terepjárónak nem képzelő, csak általunk túlmisztifikált autónk megtorpant és nem túl biztató mód csúszni kezdett lefelé.

A férjem szerencsére uralta a helyzetet, így csak röpke pánik suhant át rajtunk (mint mondottam szerpentin, hegytető, no korlát, szakadék), aztán már az alternatív helymegközelítésen kezdtünk el dolgozni. Szerencsére a rommező pár száz méterre felettünk terült el, így egy platón leparkoltuk az autót és gyalog indultunk a hely felderítésére. A díszes kapu mögött hatalmas rommező, angol nyelvű feliratok és leírhatatlan panoráma várt reánk. Először elsétáltunk a hellénkori falmaradványok mellett, majd egy Justitianus korából származó bazilikában elevenítettem fel mindazt, amire a művészettörténet ezen passzusaiból emlékszem, s ezután elértük a színházat.

Az út bal oldalán jelentéktelenül húzódott néhány romos sor, alatta színpad maradványai voltak kivehetők, aztán mikor valóban elé értük, akkor kitárulkozott az egykori nézőket is megbabonázó panoráma. A fennsík alatt elterülő völgyek, hegyek, folyó látványa lenyűgöző volt. A korábban felfedezett díszes oszlopfejezetek, a kannelurákon szikrázó fény mind jelentőségét vesztette, az épített környezet felett úrrá lett a táj. 

Elmondhatatlanul szépet láttunk, csak remélni tudom, hogy lesz olyan képünk, ami ezt valamelyest visszaadja. A széksorok mellé, mint kőszáli kecskék felsorakoztunk, aztán – panoráma ide vagy oda – a Nőket biztosabb talajra tereltem, s míg a férjem körpanoráma fotózásával játszott a hegytetőn, addig mi a tökéletes akusztikájú színpadon kórusban énekeltük a Bőg a tehén kezdetű slágert.

Az ásatás kijáratának környékén találkoztunk egy látványosan nem albán családdal, akik egy jóféle terepjáróból kikászálódva indultak a hely felfedezésére. Tőlük tudtuk meg, hogy az ide vezető mostani út már egy csoda, a három hónappal ezelőtti állapotokhoz képest. Még jó.