Nehéz lesz belevágni, hiszen annyi élmény gyűlt már föl ezalatt a szűk egy hét alatt, hogy ha nem készítettem volna macskakaparásos jegyzeteket, kérdéses, hogy kronológikus sorrendben vissza tudnám-e adni.
Az egész ott kezdődött, hogy egy nappal korábban nekivágtunk az útnak. Pontosabban a tervezett éjszakai indulás helyett, már dél körül Szeged felé tartottunk, aztán egyszer csak vacsora gyanánt szerb csevapcsicsi került a tányérunkra, majd az éjjel már a kihalt macedón autópályán talált. Az üres Macedóniát átszelve hajnali 3-kor Albániába értünk. A határátkelőnél az egyik benzinkút hotelként aposztrofált - a fiúk novemberben már tesztelt - két szobájának egyikében beleájultunk a franciaágyba. Mind a négyen.
Másnap reggel egy – az albán reggelekre oly jellemző bolti olasz – croissant és némi gyümölcsléből álló reggelit követően ellátogattunk Pogradecbe. Pogradec már tavaly is szerepelt a terveim között, a partján húzódó Ohridi-tóval egyetemben, aztán valamiért elmaradt. Épp ezért külön örömet okozott, hogy a tervezettől való eltérés lehetőséget biztosított a tó és a város megnézésére. Az útikönyv elég szűkszavúan nyilatkozott a helyről, nagyságrendileg unalmas tóparti kisvárossá degradálta, holott Pogradecben zajlott az élet.
Az itt nyaralók számára sokféle szórakozási lehetőség nyílik. Egyrészt ott van maga a tó, mint strand, a mellette húzódó promenád árnyas fái alatt sakkozókörök, csocsósétányok találhatóak, az sétányon szinte bármi kapható, ekkor még nem is esett szó a rengeteg kifőzdéről, kávézóról és átmenetileg odatelepített lepénysütőről. A társasozásba nem folytunk bele (ha csak nem számítjuk ide a dodzsemezést), de a sétálva, tavat és fürdőzőket stírölve étkezést mi sem hagyhattuk ki. A Nők eddigre már elnyaltak 1-1 gombócnyi fagylaltot, de lelkesen és a beígért dodzsemezésig tartó jókislánylétüknek megfelelően ők is boldogan ették a Lakror me sac dhe cerep-et, ami póréhagymával és sajttal töltött, fatüzeléssel felhevített cserépedényben, fedő alatt sütött lepényt jelent. A fent említett tölteten kívül állítólag még a paradicsomos is igen kedvelt errefelé.
A lepényen rágódva elsétáltunk a promenád háromnegyedéig, majd a beígért autózás következett, végezetül – engedve a férjem beállítottságának – végiglátogattunk néhány mobilszolgáltató helyi kirendeltségét.
Az útikönyv tévedett. A városka talán nem a pezsgésével fog bekerülni a Guiness-rekordok könyvébe, de a benne lévő boltok tömege, az éttermek, kávézók változatossága messze túlmutat bármelyik balatoni fürdőhely kínálatán. A promenádról nem is beszélve.
Magán a városon túl az emberek is rendkívül megkapóak voltak. Jól öltözötten sétálgattak, kávéztak, vagy csupán elhevertek a fák árnyékában. Idős, munkában megfáradt férfiak szalmakalapban, beszélgetésbe mélyedve rótták az útjukat, fiatal anyák legeltették a parton a gyerekeiket, vagy épp idős és eléggé kiégett (a leégés esélytelen lett volna a 6 rétegnyi hacuka és a fehér szalmakalap miatt) nagymamákra bízták ezt a nemes feladatot.
A városi séta után, útban a szállásunk felé még megálltunk, hogy megkóstoljunk egyet a tó kínálta halak közül. Már odafelé lenyűgözött a szokásos albán zsenialitás. A frissen fogott portékákat az út szélére állított akváriumokból árulták, sőt cégér helyett itt-ott angolnákat és más a tóra jellemző jószágokat lengettek be az autónk elé.
A mi tányérunkra valamilyen apróhal keveredett. Finoman füstös ízt nyert a grilltől és ha ügyesen bántunk vele, szinte szálkamentesen filézhető volt. Amíg ettünk, néztük a macedón partot, a szél által vízbe buktatott napernyőket és erőst gondolkodtunk rajta, hogy alszunk egy kiadósat az egyik part menti nyugágyon.
Ehelyett egy délibábot követtünk a tóparton. Még reggel, mikor kibukkantunk a hegyek közül és rátértünk a tóhoz vezető útra, a tekintetünk megakadt egy ékszerként megbújó öblön. Egy kicsiny félsziget bal szegletében húzódott, messziről látszott, hogy apró volta ellenére van temploma, mecsete. Meg is beszéltük, hogy visszafelé belesünk, felfedezzük. Felfedeztük. A szűk sikátorokban falusiak bámultak ránk kíváncsian, turistát nem látott gyerekek figyelték esetlen manővereinket, ahogy a zsebkendőnyi téren – nem titkolt menekülési szándékkal – megfordulással kísérleteztünk, hogy után a már elhagyott parasztasszonyok még megvetőbb tekintetétől kísérve ódalogjunk el. Egy dolog nyugtatott meg. A falu bejáratánál egy holland lakóbusz vesztegelt. A jelek szerint nem csak mi dőltünk be a Lin nevű délibábnak.
No comments:
Post a Comment