Gjirokastra, avagy Enver hazája

Idén végre erre a múzeumvárosra is sikerült sort kerítenünk. Már tavaly tervben volt, de szegény Nők a butrinti kirándulásunkkor annyira megszenvedték az albán riviéra szerpentinjeit, hogy anno nem volt képünk még egyszer végigrángatni őket azon az úton. Most azonban újult erővel és felére csökkent hányós utassal (már csak Zsófinak okoznak gondot a kanyarok) belevágtunk a kirándulásba.

Gjirokastrával is ugyanaz a gond, ami már Byllisnél is fájt. Légvonalban viszonylag értelmezhető távolságra van, na de odaérni egy örökkévalóság. Épp ezért viszonylag hamar nekiindultunk az útnak. Nem cicóztunk sokat, a llogarai hágó tetején nem jártunk örömtáncot tévesen azt hívén, hogy már túlestünk a nehezén, nem reggeliztünk sehol órákig és a tavalyi folyamatos megáll/fotóz metodikát is a hátunk mögött hagytuk, mégsem akart fogyni a köztünk és a város között feszülő táv.

A riviéra gyönyörűen húzódott alattunk, a szerpentineken viszonylag kevés autó kavarta fel a kedélyünket és Zsófi is csak riogatott minket, de egy közbeiktatott kávézással rajta is tudtunk segíteni.

A kávézást nem is tervezhettük volna jobban. Ahogy a lányt elkapta a szomjúság, úgy értük el Borsh városát, ami a vízesésre épített kávézójáról híres kicsiny falu. A kávézón már kívül látszott, ahogy az épület alól több helyt bugyog a kristálytiszta víz, de ahogy átvágtunk az éttermen és kiértünk a kertbe az a látvány tényleg pazar volt. Hihetetlen hangos vízzúgás (ehhez mérten hangosra állított zene, amiről könnyűszerrel lemondtam volna) közepette kicsiny teraszokkal tarkított árnyas domboldalon folytatódott a kávézó, ahol hatalmas szitakötők cikáztak a zuhatagok között. A Nők rögvest meglátták a lehetőséget a talpig vizessé válásra, így a kávézásom javarészt azzal telt, hogy kaméleon módjára lestem melyik gyerek épp honnan próbál leveszekedni.

A hűs kertből nem nagyon akaródzott visszaszállni a kocsiba, de aztán győzött a józan ítélőképességünk s nekivágtunk a még mindig irtózatosan hosszú útnak. Aztán egyszer csak Sarandánál találtuk magunkat, majd nem sokkal később, a byllis-i utunkhoz hasonlóan elfogyott a kocsink alól a tisztes út és hol murvás, hol ócskán aszfaltos úton verekedtük át magunkat a tengerpartot övező hegyeken, hogy az ország belsejébe, a görög határ közelébe kerüljünk.

Szerencsés mód a görög határtól friss, ropogós út vitt minket egészen Gjirokastráig, ahová délután egyre sikerült is megérkeznünk. Az útikönyv javaslatának engedve, a város elit szállójával szemközti parkolóban hagytuk az autót, majd sürgősen ebéd után néztünk. 

A város forrt. A tenger és annak örök levegője távol maradt, helyét átvette a száraz, ránk telepedő forróság. Így aztán megváltás volt találni egy viszonylag árnyas éttermet, ahol a hideg innivalókon kívül salátát, csodás grillhúsokat ettük, sőt a férjem még a helyiek által kedvelt rántott békát is evett. Szerencsére a Nők annyira tikkadtak és éhesek voltak, hogy nem tűnt fel neki mire emlékeztetnek a kicsiny húsok a papa tányérján.

Ebéd után az angolul jól beszélő pincérünktől kértünk némi útbaigazítást, majd a sziesztába merült városon átvágva, megkerestük Enver Hoxha szülőházát. Enver nagyon kedvelhette ezt a várost, hiszen meghagyta épületeit, templomait és még pénzt is fektetett bele, hogy a korábban enyészeté lett házát újraépítsék. Igaz, szeretetének jeleként egy hatalmas önmárványszobrot is a városra hagyott, aminek mementója ma már csak egy helikopter-leszállópályára emlékeztető plató (első körben annak is néztem).

A város néhány éve – akár csak Berat – az Unesco által is múzeumvárossá lett nyilvánítva s Enver házából néprajzi múzeumot csináltak. Az épület kívülről is nagyon szép, de bent igazán otthonos, jó elosztású, nem túl tág, de nem is a viktoriánus lukakra emlékeztető szobákkal tarkított épület. A lányok hamar otthon érezték magukat, önálló felfedezőutakra indultak, mi meg gyönyörködve néztük a vízöblítéses mosogatót, a gyönyörűen faragott fa mennyezetet és a torontálira nagyon hasonlító helyi szőtteseket.A házban kellemesen hűs volt, a kora délutáni csöndet csak néhány turista zavarta meg. 

A házból kiérve felsétáltunk a várba. Pontosabban felkúsztunk, porrá száradt torkunk levegőért könyörgött, tüdőnkben felforrt a maradék s más se lebegett lelki szemeink előtt, mint egy hatalmas üveg, gyöngyöző ásványvíz. A várba érve rögvest javultak az életben maradási feltételeink. A vár sötétje nedves hűvöst lehelt, így azonnal kicsapódott belőlünk a maradék nedvesség is izzadtság formájában, majd szép lassan emberi hőmérsékletre hűltünk és a félhomályhoz is hozzászokott a szemünk. Egy nagyon helyes és kellően jól temperált nénitől vettünk két jegyet, majd Nopcsa Ferenc albánul és olaszul is örök érvényű mondatától kísérve végigsétáltunk a kiszolgált ágyukkal tarkított, sötétség övezte váron.

Az út végén egy kisebb terasz várt minket, amin egy bizonytalan származású kémrepülő roncsa található, további ágyuk kíséretében. A repülőről a Hoxha-gépezet azt állított, hogy saját gyűjtés, ők lőtték ki az imperialisták masináját, a nyugatiak szerint pusztán egy műszaki hibásan lezuhant repülőt sikerült meglelniük.

 

A várban még sétáltunk egy keveset, majd kimerészkedtünk a sűrű forróságba és lesétáltunk a bazárba. Itt szereztünk egy-két albán sasos csodát (a Nőknek nagyon tetszik ez a motívum, még zászlós pólót is kértek), majd ettünk egy-egy csodásan hideg fagylaltot és kihasználtuk a kávézót üzemeltető szálló angolvécéjét is, végül hazaindultunk. 

A korábban megtett útra visszatérni túl sok hajlandóságunk nem volt és a szállóban dolgozó, fieri származású srác is azt javasolta, hogy maradjunk a szárazföldön vezető úton. Így aztán nem keveregtünk vissza Saranda felé, hanem Fierre függesztettük tekintetünk és nekivágtunk a hazaútnak. A srác azt állította, hogy egy 20 kilométeres szakaszon kívül az út jól járható s mivel a hegyektől Gjirokastráig nekünk is csak pozitív tapasztalataink voltak az úttal kapcsolatban, nem kételkedtünk. Lehet, hogy kellett volna.

Az út Tepelenéig még hozta az európai minőséget, majd egyszerűen megszűnt. Pontosabban átadta magát az enyészetnek s csendben figyelte, ahogy mellette kiépül az új út. Az új út azonban még csak nyomokban volt felfedezhető, s bár az albán szakemberek rá-rá terelték a készülő sztrádára a forgalmat, az még kevéssé volt alkalmas autók számára. A régi út kapcsán nagyon hamar megfogalmazódott bennünk, hogy : „Vigyázat, az út nyomokban aszfaltot is tartalmazhat.” , de ez ott, helyben ennyire nem volt vicces. Ennél már csak azok a szakaszok voltak rázósabbak, ahol az úton elszórt lukak mélységét sem tudtuk megállapítani, mert az adott falu lakossága – a por miatt – alaposan elárasztotta őket vízzel.

Aztán egyszer csak Ballsh-hoz értünk. Innen már könnyen siklottunk a lassan sötétségbe vesző úton és pont akkor keveredtünk le a szerpentinekről, mire minden természetes fény elenyészett.

Byllis

Orikumba való érkezésünket követően belevágtunk az igazi pihenésbe. Hullámlovaglás, kagylógyűjtés, kőosztályozás vált a napi fő tevékenységünkké, na meg a kóbor kutyák, macskák elkeresztelése. Ennek a hobbinak már tavaly is hódoltunk. Tiranában is, itt vidéken is nagyon sok a kóbor állat, illetve azok, akik a munkaidejük (birkaterelés, nyájőrzés) lejárta után önsétáltató üzemmódba kapcsolva élik társadalmi életüket. Az így utunkba kerülő jószágokat rendre elkereszteljük. Így aztán az utóbbi napokban sok Rühöske, Koszoska, Csúnyácska, Félőske, Laposka, Rövidlábúka kapott új nevet általunk.

Amikor már túl sokat henyéltünk a parton, a lila kisvödör is színültig megtelt kagylóval és levélnehezéknek való kövekkel, sőt már idegen kutyát sem vet elénk a sors, akkor felkerekedünk és kicsit járjuk a környéket. A tavaly az összes szállásunkhoz közeli célpontot kilőttük, így most kicsit távolabbi, de a déli országrészhez tartozó csodákra vadásztam a neten. Voltak egyértelműen megtekintendő elemek, de Byllisről például egy blogon található csodás fotó alapján szereztem tudomást.

Az internetnek hála nagyon hamar mindent tudtam a helyről, így aztán a pihenések közé igazított kirándulásaink egyike ide vezetett.

Az ország hegyes mivoltának köszönhetően a légvonalban hozzánk közel eső Ballsh városát közel 3 órás zötykölődés után értük el. Igaz, az ügyesen eldugott vadiúj vlorai autópályán szinte hasítottunk Novosele-ig, de onnan lépésben haladtunk. A dolog ennél rosszabbá már csak akkor vált, amikor a rossz utat ellensúlyozó gyönyörű táj egyszer csak félelmetes szagokat kezdett árasztani. Első körben lebénultam a tudattól, hogy lyukas a tank, aztán láttam, hogy szapora fémgémek szivattyúznak valamit itt-ott a lankák tövében. A Hoxha által megálmodott, klasszikus szocialista országkép maradványaként, egyfajta mementóként Ballsh környékén még mindig termelnek ki olajat. Valószínűleg megérheti, mert szép házak épülnek az út mentén, az emberek kint kávézgatnak és nem menekülnek fejvesztve ebből a szagból. Mi az út adta lehetőségekkel élve, hússzal húztuk a csíkot a szagoktól terhes völgyből, hogy egy méretes hegyre felcsavarodva elérjük Ballsh-t, az egykori Byllis utódját. Itt hosszan keringve leltünk egy pizzériát és alaposan beebédeltünk.

Az albánok pizza ügyben verhetetlenek. Semmi extrát nem tesznek ezzel az étellel, csupán úgy készítik el, ahogy kell. S ez épp elég ahhoz, hogy a legeldugottabb albán falu pizzája is verje a belvárosi szuperolasz éttermeink tésztáit. Vékony, kemencében sült tészta, pont annyi paradicsomszósz, amennyi szükséges és pont annyi feltét, amennyi kell. A vérükben van.

A csodás pizza után hosszas kérdezősködésbe kezdtünk, hogy kiderítsük, hol bújik az illírek városa. A falu legelején ugyan díszelgett egy barna, amolyan históriai szempontból érdekes helyeket jelző tábla, de az általa javasolt balra fordulást a balra nyíló utcák hiánya némileg akadályozta. Így aztán többszöri városnézéssel egybekötve, kézzel-lábban kérdezve és magyarázva megleltük a helyes utat, ami tényleg egy balra nyíló utca volt, igaz a város másik végén. Az addig megszokott aszfaltos út itt kifutott alólunk és nagyméretű murvának adta át helyét. A kezdeti egyenesen történő zötyögést egyszer csak szerpentines köves út váltotta fel, (az utat itt is nehezen leltük, a rommező melletti kávézó feltehetően forgalomnövelési célzattal eltávolította az útjelző táblákat) majd egy adott pontnál az önmagát terepjárónak nem képzelő, csak általunk túlmisztifikált autónk megtorpant és nem túl biztató mód csúszni kezdett lefelé.

A férjem szerencsére uralta a helyzetet, így csak röpke pánik suhant át rajtunk (mint mondottam szerpentin, hegytető, no korlát, szakadék), aztán már az alternatív helymegközelítésen kezdtünk el dolgozni. Szerencsére a rommező pár száz méterre felettünk terült el, így egy platón leparkoltuk az autót és gyalog indultunk a hely felderítésére. A díszes kapu mögött hatalmas rommező, angol nyelvű feliratok és leírhatatlan panoráma várt reánk. Először elsétáltunk a hellénkori falmaradványok mellett, majd egy Justitianus korából származó bazilikában elevenítettem fel mindazt, amire a művészettörténet ezen passzusaiból emlékszem, s ezután elértük a színházat.

Az út bal oldalán jelentéktelenül húzódott néhány romos sor, alatta színpad maradványai voltak kivehetők, aztán mikor valóban elé értük, akkor kitárulkozott az egykori nézőket is megbabonázó panoráma. A fennsík alatt elterülő völgyek, hegyek, folyó látványa lenyűgöző volt. A korábban felfedezett díszes oszlopfejezetek, a kannelurákon szikrázó fény mind jelentőségét vesztette, az épített környezet felett úrrá lett a táj. 

Elmondhatatlanul szépet láttunk, csak remélni tudom, hogy lesz olyan képünk, ami ezt valamelyest visszaadja. A széksorok mellé, mint kőszáli kecskék felsorakoztunk, aztán – panoráma ide vagy oda – a Nőket biztosabb talajra tereltem, s míg a férjem körpanoráma fotózásával játszott a hegytetőn, addig mi a tökéletes akusztikájú színpadon kórusban énekeltük a Bőg a tehén kezdetű slágert.

Az ásatás kijáratának környékén találkoztunk egy látványosan nem albán családdal, akik egy jóféle terepjáróból kikászálódva indultak a hely felfedezésére. Tőlük tudtuk meg, hogy az ide vezető mostani út már egy csoda, a három hónappal ezelőtti állapotokhoz képest. Még jó.

Tirana, második nap

Másnapra korán kértük a reggelit, így nyolckor már a kilincsünkön fityegett a négy csomag olasz croissant. Gyorsan felfaltuk, felöltöztünk, hátizsákokba gyömöszöltünk ezt-azt, magunkhoz ragadtuk a kölcsön 7 méteres pecabotunkat (köszönet érte Röfikének) és 60 forintos jegyárért elklimásbuszoztunk az ingyenes minibuszig, ami elvitt minket a Tirana fölé magasodó Dajti-hegy lábához, ahonnan a felvonó indult. A felvonóval 17 perc alatt felrepültünk a hegy tetejére. Sejthető mód, Anna kevéssé volt elragadtatva az utazástól, az viszont meglepett, hogy Zsófi hihetetlenül felszabadultan forgolódott, nézelődött, egyáltalán nem zavarta a mélység, sem az, hogy egy (haj)szálon függ az életünk.

Fönt aztán rögvest kiszúrták a játszóteret, én meg észrevettem egy csobogó mellett, árnyékot adó fák alatt elhelyezett asztalt, így amíg a férjem elvonult, hogy a hegy oldalában kíváncsi albán tekintetektől övezve összehozzon néhány rádiós összeköttetést, addig mi nők békésen múlattuk az időt. A lányok felfedezték a hordós-futós játékot, ami az én gyerekkoromban minden játszótéren megtalálható volt, manapság azonban valahogy nincs divatja. Nem is értem, hiszen anno minket se lehetett róla lehorgászni és a Nők is mérföldeken át hajtották maguk alatt a szerkezetet. Amíg ők edzettek, én puhány mód élveztem a csobogást, a csendet, a harapható levegőt és a tejeskávémat. Órákig képesek voltunk hódolni ezeknek a tevékenységeknek, majd dél körül kezdtünk megéhezni.

A Dajti-hegy étterem privilégiuma két intézmény között oszlik meg. Egyrészt a teleferico végét jelző Belvedere szállóban étkezhetünk, vagy választhatjuk a csodás örökpanorámás Ballkoni Dajtitban való ebédet. Mi ez utóbbiba vonultunk el, ahol a Nők boldogan figyelték, ahogy a piros kabinok belevesznek a messzeségbe.

Ebéd után még egy kaland várt ránk. A férjem javaslatára felfedeztük a szállóban elrejtett moving bar-t, ami egy igen elmebeteg, de épp ezért vonzó dolog. A piros fotelekkel teleszórt mozgó körön helyet foglalva, a Nőket a rögzített bárszékeken felejtve hamar láthatóvá vált a mozgás. Mire a kávénk feléhez értünk, a Nők már kikerültek a látóterünkből, ami nagy örömükre szolgált. A pincértől azt is megtudtuk, hogy a bár sebessége elég széles spektrumon állítható. Lehet másfél órás andalgást rendezni, de akár 24 perces derbiben is megtekinthető a körpanoráma.

Egy kis technikai szünetet követően (biztonsági okokból hűtik a felvonó aljában lévő motort) visszaszálltunk egy piros kabinba és lelengtünk Tiranába. Itt újabb randevú következett. Pontosabban dupla randit szerveztünk. Egyrészt Ildikóékkal találkoztunk a Taiwannál, másrészt ide hívtuk a férjem egyik rádióamatőr ismerősét.

Hogy mi is az a Taiwan? Egy nagyon érdekes képződmény, amelyből állítólag minden nagyobb városban volt egy Hoxha idején. Ezekben a komplexumokban lehetett esküvői vacsorákat tartani, nagyobb ünnepeken ebédelni. Épp ezért a váltás után a legtöbb város gyors ütemben lerombolta ezeket az intézményeket, Tiranában azonban áthangolták az új kor követelményeinek megfelelően és most megannyi étterem, bár és cukrászda található a parkban elterülő komplexumban.

A park azonban csak néhány évvel ezelőtt vált újra parkká. Addig házakkal, bódékkal volt tele, akár csak egész Tirana. Engedély nélküli bodegák tömege takarta a folyót, a város nagyobb útjain is szép számmal voltak ilyen bódék. Ildikó mesélte, hogy a tiranai polgármester által elrendelt tisztogatások után vált újra rendezett várossá Tirana, ezek után váltak végre parkká az addig csak teleknek számító területek. Az összes illegális házat, bódét ledöntötték, kivéve egyet, amiben egy vérbosszúra váró fiú lakott. Az ő védelmében a házat meghagyták és csak mostanában került sor a lebontására.

A vérbosszú talán az, ami mindenkinek eszébe jut Albániáról. Az ősi szokásjog, a szemet-szemért elv, a házakban rejtőző férfiak, a helyettük dolgozó, sokszor férfivá avanzsáló nők. Hoxha ideje alatt szigorúan büntették a vérbosszút, de a rendszer leáldoztával a régi sérelmek és szokások újra előkerültek. Hallottunk Skodrában meggyilkolt papról (ami alapvetően szabályellenes) és arról is, hogy hogy ment a találgatás, amikor a nyílt tiranai utcán legyilkoltak egy utast a sofőrjével együtt. Az egész város azt találgatta vajon melyikük volt a soros.

Amíg ezeket a történeteket hallgattam Ildikótól, a lányaink boldogan fagylaltoztak, egy számunkra furcsa (Ildikó szerint errefelé elit) állatboltban kiélték magukat, majd az est végén egy mostanában divatos kreperiában nagyobb adag csokis-kókuszos-ananászos palacsintát tüntettek el. A hosszú és eseménydús nap után kimerülten estünk be az ágyba.

Tirana, első nap

A kis kitérőnk után, elindultunk Tirana felé. A hegyen való átkeléshez és a szerpentineken való helytálláshoz erőt gyűjtöttünk Elbasanban. Itt tavaly csak futólag álltunk meg, amolyan technikai szünet gyanánt, de idén egy kicsit elidőztünk a városban. A várfal melletti főutcán csodálatos fasírttal töltött zsömlékbe botlottunk, majd a fal tövében egy kávézóban – amiben csak férfiak ültek, az érkeztünk előtt – agyoncukozott teát ittunk, s élveztük a reggelink csodás füstös ízét. Végül erőt vettünk magunkon és végigkúsztunk a márvány síremlékekkel tarkított szerpentinen.

Tirana már tavaly megfogott. Akkor végigfutottuk az útikönyvben szereplő kötelező köröket, de idén más terveim voltak. Élvezni szerettem volna a város atmoszféráját, a vonzó sokszínűséget, a nyüzsgést, találkozni szerettem volna a barátainkkal, ismerőseinkkel, a Pasticeri Internationalban fagylaltra vágytam, valamint arra, hogy a teleferico felrepítsen minket a Dajti-hegyre.

A városba érkezésünk egészen fájdalommentesre sikeredett, ami a tiranai közlekedési morált tekintve majdnem csodának számít. A férjem így is kissé belepusztult a parkolásba, amit tökéletesen meg is értettem. Ezerfelől autók, szűk utcának nem nevezhető sikátorok, rengeteg „hozzáértő” ember. De végül sikeresen eldugtuk az autót a hostel mélygarázsában és elindultunk kalandozni. Először a diplomata-játszótérre mentünk, elsétáltunk a még mindig feltúrt Skanderbég szobor mellett, végig a Mussollini tervezte sétányon, egészen a térig, ami nem csak a Nőknek kedves hintákat és csúszdákat rejtett, hanem a város egyik legpatinásabb cukrászdáját is. Itt aztán egy-egy kehelynyi hűs édességgel üdvözöltük magunkat a fővárosban, majd találkozóra indultunk.

Ildikóval a férjem ismerkedett meg tavaly egy közösségi oldalon, majd a tavalyi utunk során személyesen is találkoztunk és a kellemes este, valamint a Nők és Ildikó Niki lánykája között szövődött barátság okán idén is összejöttünk egy kis baráti csevejre. 

Azért, hogy a lánykáknak igazán kellemes délutánjuk legyen a Hét törpe vidámparkba mentünk, ahol porolóval díszített lovas karusszelen ültek, trambulinon repkedtek, óriás-csúszdáztak, bár ez utóbbi kikezdte Anna tériszonnyal gazdagon átszőtt idegeit, de a helyes kezelő srác gond nélkül lekapta a felfelé még lelkes, fent viszont már csúnyán berezelt lányunkat.

A kalandpark után hosszan sétálgattunk a promenádozó albánokkal teli belvárosban, megnéztük a tavaly kiásott római faldarabot. Ildikó szerint az albánok kevéssé voltak oda a leletért, értékes telek ment veszendőbe. De ha már így alakult, egy nagyon kellemes kis sétálóutcát rittyentettek mellé. Ildikó szuper idegenvezetőnk volt, az össze kérdésünkre választ kaptunk, első kézből lettünk informálva mindenről és végre azt is megtudtuk, hogy miért lógnak termetes plüssállatok a házakon.

Már tavaly felfedeztük, hogy az ország belső részein szinte minden házon ott csüng egy-egy nagyobb plüssfigura vagy baba. Úgy okoskodtunk, hogy afféle jelzésértékkel bírhat, mint nálunk a fa, a szerkezetkész házakon. Ildikó azonban elmesélte, hogy ezek az állatok a rossz szellemek távol tartásában játszanak fontos szerepet. A gyerekeket is gyakorta óvják a rontástól, egy szálnyi fekete cérnát kötnek a  csuklójukra, ennek hiányában szívesen megköpködik a féltett gyermek fejét a szent cél érdekében.

A kimerítő játszóterezés, séta után szépen hazasétáltunk, majd 10 körül a család néhány tagján kitört az éhség, így Zsófival még barangoltunk egy kevesetm némi szendvicsért a belvárosban és elnyaltunk egy estzáró fagyit is.

Első állomásunk: Pogradec

Nehéz lesz belevágni, hiszen annyi élmény gyűlt már föl ezalatt a szűk egy hét alatt, hogy ha nem készítettem volna macskakaparásos jegyzeteket, kérdéses, hogy kronológikus sorrendben vissza tudnám-e adni.

Az egész ott kezdődött, hogy egy nappal korábban nekivágtunk az útnak. Pontosabban a tervezett éjszakai indulás helyett, már dél körül Szeged felé tartottunk, aztán egyszer csak vacsora gyanánt szerb csevapcsicsi került a tányérunkra, majd az  éjjel már a kihalt macedón autópályán talált. Az üres Macedóniát átszelve hajnali 3-kor Albániába értünk. A határátkelőnél az egyik benzinkút hotelként aposztrofált - a fiúk novemberben már tesztelt - két szobájának egyikében beleájultunk a franciaágyba. Mind a négyen.

Másnap reggel egy – az albán reggelekre oly jellemző bolti olasz – croissant és némi gyümölcsléből álló reggelit követően ellátogattunk Pogradecbe. Pogradec már tavaly is szerepelt a terveim között, a partján húzódó Ohridi-tóval egyetemben, aztán valamiért elmaradt. Épp ezért külön örömet okozott, hogy a tervezettől való eltérés lehetőséget biztosított a tó és a város megnézésére. Az útikönyv elég szűkszavúan nyilatkozott a helyről, nagyságrendileg unalmas tóparti kisvárossá degradálta, holott Pogradecben zajlott az élet. 

Az itt nyaralók számára sokféle szórakozási lehetőség nyílik. Egyrészt ott van maga a tó, mint strand, a mellette húzódó promenád árnyas fái alatt sakkozókörök, csocsósétányok találhatóak, az sétányon szinte bármi kapható, ekkor még nem is esett szó a rengeteg kifőzdéről, kávézóról és átmenetileg odatelepített lepénysütőről. A társasozásba nem folytunk bele (ha csak nem számítjuk ide a dodzsemezést), de a sétálva, tavat és fürdőzőket stírölve étkezést mi sem hagyhattuk ki. A Nők eddigre már elnyaltak 1-1 gombócnyi fagylaltot, de lelkesen és a beígért dodzsemezésig tartó jókislánylétüknek megfelelően ők is boldogan ették a Lakror me sac dhe cerep-et, ami póréhagymával és sajttal töltött, fatüzeléssel felhevített cserépedényben, fedő alatt sütött lepényt jelent. A fent említett tölteten kívül állítólag még a paradicsomos is igen kedvelt errefelé.

A lepényen rágódva elsétáltunk a promenád háromnegyedéig, majd a beígért autózás következett, végezetül – engedve a férjem beállítottságának – végiglátogattunk néhány mobilszolgáltató helyi kirendeltségét.

Az útikönyv tévedett. A városka talán nem a pezsgésével fog bekerülni a Guiness-rekordok könyvébe, de a benne lévő boltok tömege, az éttermek, kávézók változatossága messze túlmutat bármelyik balatoni fürdőhely kínálatán. A promenádról nem is beszélve.

Magán a városon túl az emberek is rendkívül megkapóak voltak. Jól öltözötten sétálgattak, kávéztak, vagy csupán elhevertek a fák árnyékában. Idős, munkában megfáradt férfiak szalmakalapban, beszélgetésbe mélyedve rótták az útjukat, fiatal anyák legeltették a parton a gyerekeiket, vagy épp idős és eléggé kiégett (a leégés esélytelen lett volna a 6 rétegnyi hacuka és a fehér szalmakalap miatt) nagymamákra bízták ezt a nemes feladatot.

A városi séta után, útban a szállásunk felé még megálltunk, hogy megkóstoljunk egyet a tó kínálta halak közül. Már odafelé lenyűgözött a szokásos albán zsenialitás. A frissen fogott portékákat az út szélére állított akváriumokból árulták, sőt cégér helyett itt-ott angolnákat és más a tóra jellemző jószágokat lengettek be az autónk elé.

A mi tányérunkra valamilyen apróhal keveredett. Finoman füstös ízt nyert a grilltől és ha ügyesen bántunk vele, szinte szálkamentesen filézhető volt. Amíg ettünk, néztük a macedón partot, a szél által vízbe buktatott napernyőket és erőst gondolkodtunk rajta, hogy alszunk egy kiadósat az egyik part menti nyugágyon.

Ehelyett egy délibábot követtünk a tóparton. Még reggel, mikor kibukkantunk a hegyek közül és rátértünk a tóhoz vezető útra, a tekintetünk megakadt egy ékszerként megbújó öblön. Egy kicsiny félsziget bal szegletében húzódott, messziről látszott, hogy apró volta ellenére van temploma, mecsete. Meg is beszéltük, hogy visszafelé belesünk, felfedezzük. Felfedeztük. A szűk sikátorokban falusiak bámultak ránk kíváncsian, turistát nem látott gyerekek figyelték esetlen manővereinket, ahogy a zsebkendőnyi téren – nem titkolt menekülési szándékkal – megfordulással kísérleteztünk, hogy után a már elhagyott parasztasszonyok még megvetőbb tekintetétől kísérve ódalogjunk el. Egy dolog nyugtatott meg. A falu bejáratánál egy holland lakóbusz vesztegelt. A jelek szerint nem csak mi dőltünk be a Lin nevű délibábnak.

Off we go....